Milyen célokkal és elvárásokkal indult el a részleg? 

 

Közel 15 éve dolgozom addiktológiai zavarokban érintett kliensekkel. Terápiás kapcsolatok és kutatási tapasztalatok segítségével arra jutottam az évek során, hogy sok esetben nem elég kizárólag a szerhasználattal foglalkozni egy addiktológiai kezelés során, mert van, amikor elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a probléma gyökerével, a lélektani hátterével, vagyis azzal, ami miatt eredetileg elkezdett szert használni az érintett. Ez sok esetben pszichés problémák vagy elakadások elfedését, öngyógyszerelését, öngyógyítási próbálkozását jelenti, vagy csak egyszerűen azt, hogy így próbálta a szerhasználó szabályozni az érzelmeit. 

Ugyanakkor nem létezett korábban olyan pszichoterápiás kezelést ajánló rendszer hazánkban, ahova a függőségből felépülő klienseket fogadták volna és a hosszabb rehabilitációt ajánló intézmények is csak kevéssé fókuszálnak a pszichoterápiát igényló lélektani elakadásokra. Azzal a célkitűzéssel indult részlegünk, hogy azoknak a kettős diagnózisú klienseknek adjon pszichoterápiás segítséget, ahol az addiktológiai probléma mellet más, pszichés eredetű zavar is fennáll, azzal az elvárással, hogy ez elősegíti a hosszútávú absztinencia megtartását az ő esetükben.

 

Akadtak-e váratlan szakmai kihívások, és hogyan sikerült ezeket megoldani?

 

Szakmai kihívást jelentett egy olyan közösségi program létrehozása, ahol a kliensek maguk hozzák a működést, a dinamikát, ahol a terapeutának az az egyik szerepe, hogy ezeket a működésmódokat keretek között tartsa, visszatükrözze, segítsen összekapcsolni a jelenben megélt működésmódokat esetleges korábbi mintázatokkal. Az ilyen jellegű „megtartása és tartalmazása” egy közösségnek a terapeuta számára is megterhelő feladat tud lenni, de hála egy nagyon összetartó terápiás csapatnak ma már azt tudom mondani, hogy a team megbeszélések számának növelése volt a megoldás erre a kezdeti problémára. A kliensek a sorstárs közösségben hamar megtalálják a „nem vagyok egyedül” érzést, de nem szabad megfeledkeznünk magunkról sem, hogy terapeutaként is megtaláljuk a helyünket a terápiás közösségben. Ahogy az egész szépen kezdett összeállni, úgy kezdtem el én is megnyugodni, hála a professzionális szakmai teamnek. Többek közt a figyelmes szociális munkásainknak köszönhető, hogy most már olyan életvezetési és szociális elakadásokra is tudunk fókuszálni, melyekre eleinte pszichoterápiás teamként nem voltunk felkészülve. 

Nem utolsó sorban azt is megemlíteném, hogy új részlegként tagolódtunk be egy nagyobb osztály működésébe, ami nyilvánvalóan nagyobb rendszer szinten is okozott némi dinamikát, de nagy segítség volt, hogy mind a kollégák, mind az osztályos kliensek támogatóan és nyitottan viszonyultak a jelenlétünkhöz. Külön köszönet jár az ápoló személyzet rugalmasságáért, hisz az ő nyitottságuk és kliensek felé képviselt következetességük nélkül nem ment volna ennyire gördülékenyen az indulás tavaly szeptemberben.

 

Miért számít hiánypótlónak a részleg? Miben más, mint egy „átlagos” addiktológiai osztály vagy épp egy „átlagos” pszichoterápiás osztály?

 

Ahogy említettem korábban, úttörők vagyunk abból a szempontból, hogy ötvözzük az addiktológiai terápiás programot a pszichoterápiás elemekkel, tehát amellett, hogy sokat foglalkozunk a függőséggel is, például pszichoedukáció keretében, mégis sok esetben fontos az is, miért alakult ki ez az állapot. A családi csoportunkon például külön szerepet kapnak a családi minták, a sémák és emlékek, amiket hoznak magukkal a kliensek. Traumafókuszú terápiás elemekkel célozzuk meg azokat a korai vagy járulékos élményeket, melyek elfedésére használt szereket a kliens. Művészetterápiás csoport segítségével járjuk körbe azt, ami verbálisan kevéssé megragadható és készségfejlesztő kommunikációs csoportokkal igyekszünk fejleszteni azokat az képességeket, melyek hiányt szenvedtek a szerhasználat során. Igyekszünk erőforrásokat találni és azokra építve megszilárdítani azt az absztinenciát, amivel érkezik a kliens és próbálunk eszközöket adni ahhoz, hogy megelőzhető legyen a visszaesés. Szóval egy komplex addiktológiai és pszichoterápiás programról van szó.

 

Kiket fogad a részleg?

 

Az addiktológiai problémák teljes spektrumáról látunk szívesen olyan klienseket, akik önállóan jelentkeznek és saját motivációjukból szeretnék elmélyíteni felépülésüket. Nagyon fontos, hogy a részleg pszichoterápiás jellege miatt a jelentkezőnek már egy bizonyos szintű kezdetleges absztinenciával kell rendelkezniük, ami a viselkedéses függőségekre és függőséget okozó gyógyszerekere (altatók, nyugtatók) egyaránt érvényes. Az a tapasztalat, hogy akkor működik igazán jól a pszichoterápia eszköztára, ha a kliens azt józan gondolkodással tudja fogadni. Ezért az első interjún egyhetes, a befekvéshez kéthetes absztinenciát kérünk. Ezzel sok esetben megelőzhető egy korai visszaesés is, hiszen ahogy elkezdünk mélyebb tartalmakkal is foglalkozni, nagyon fontos, hogy a kliens ne csússzon vissza a régi, megszokott megküzdési módjaiba, nevezetesen hogy a felbukkanó kellemetlen érzésektől a szerhasználatba meneküljön. Az újonnan érkezők ezért sokszor segítséget is kapnak a felépülő közösségtől, hogy túllendülhessenek a kezdeti nehézségeken, hiszen mindig nagy kihívást jelent, hogy most valamit másképp szeretnének csinálni, mint azelőtt. A fentiek mellett egy első interjú keretében szoktuk vizsgálni az egyéni motivációt és a pszichoterápiára való alkalmasságot. 

A mi programunk sajátosságaiból kifolyólag nem tud fogadni pszichotikus jellegű tünetekkel rendelkező klienseket, továbbá kontraindikációt jelentenek az organikus kórképek (demencia, csökkent kognitív funkciók), autizmus és spektrum zavarai, akut szuicid krízis, akut szerfüggőség és a megvonásos állapot.

 

Milyen módszertannal és terápiás eszköztárral segítenek a klienseknek? 

 

Elsősorban csoportterápiákkal foglalkozunk, de hetente egyszer van lehetőség egyéni terápiára is. A csoport mindig fontos eleme az addiktológiai zavarokból való felépülésnek, az egymáshoz való kapcsolódást, érzések felvállalását és megfogalmazásának képességét sok esetben újra kell éleszteniük magukban klienseinknek, mivel a szerhasználat pont abban segítette őket, hogy ezeket elnyomják. A fő elméleti és gondolkodási keretünket a kognitív viselkedésterápia adja, de terápiás eszköztár keretében elkalandozunk a családterápia, a művészetterápia, és a traumafókuszú EMDR terápia területeire is. Mindennek otthont ad egy olyan közösségfókuszú gondolkodás, ahogy nagy hangsúlyt kapnak a közösségért vállalható felelősségek, az egymás segítése és visszajelzések adása, valamint egy bizalmi légkör megteremtése, ami akár a terápiás teret elhagyva is segítséget nyújthat a klienseknek az egymáshoz való kapcsolódásban.

 

Hogyan néz ki a kliensek egy átlagos napja?

 

Nagyon fontos a hetirend és azon belül a napirend követése, ennek megtervezése és betartása. A tervezést is – hasonlóan a korábban említett érzelemszabályozáshoz – sokszor újra kell tanulniuk klienseinknek, ami esetenként frusztrációval jár, de kis idő elteltével a rendszeresség adta biztonság kellemessé és kiszámíthatóvá válik. A reggel nálunk napindítóval kezdődik, ahol előre egyeztetett sorrendben osztják meg klienseink saját felépüléssel kapcsolatos megéléseiket. Ez a kezdetben sokszor teherként megélt feladat hamar kiváltsággá válik, hiszen előtérbe kerül a sorstársak visszajelzéseinek értékessége. 

Ezután csoportok és egyéni, valamint közösségi feladatok és foglalkozások vannak délután 16:00-ig. Változó, hogy mely nap milyen csoportokat látogatnak, de a napirend ebből a szempontból kötött, ami nagyon intenzívvé teszi programunkat. Hozzá kell tennem, hogy további kihívást jelent, hogy terápiás időben (tehát 8-16:00 között) a kliensek nem használhatják mobiltelefonjaikat. Ez egy fontos belső terápiás szabályunk, aminek az a célja, hogy az érzések bent maradjanak a terápiás térben, és ne vigye el a figyelmüket adott esetben egy külső kapcsolat vagy konfliktus. Eleinte sokszor nehézségekbe ütközik ez a szabály, hiszen a telefonhasználat is számos esetben egy menekülési útvonal volt a kliensek korábbi életvitele során. 

A nap végét egy napzáró csoport koronázza, ahol összegzik napjukat klienseink, és megpróbálják megfogalmazni, hogy az adott nap mit hozott nekik. A terápiás időt követően, délután kimenőket kérhetnek klienseink, látogatókat fogadhatnak vagy foglalkozhatnak terápiás feladataikkal (például naplóírás), de az anonim gyűlések és önsegítő közösségek látogatását is szorgalmazzuk. Meglepő volt eleinte számomra azt tapasztalni, hogy a munkaidő végén, amikor zárom az iroda ajtaját, azt látom, hogy a kliensek továbbra is együtt vannak a folyosón vagy a közösségi terekben egymáshoz kapcsolódva beszélgetnek adott esetben a napi történésekről – ennél szebb jelenettel nem is zárhatnám a napomat. 

 

Az eddigi klienseket mi jellemzi, mi a közös bennük? Jellemzően milyen szerhasználati jellemzőkkel és kórtörténettel érkeznek?

 

Szerhasználati szempontból nagyon eltérő jellemzőkkel érkeztek eddig hozzánk kliensek, de az igazán szép az, hogy az egyéni élettörténetek, szerhasználati mintázatok, tünetek és kórképek ellenére ezek az értintettek gond nélkül tudtak egymáshoz kapcsolódni, mert a felépülés iránti vágy és a sorsközösség mindig azonos. 

Szeretném azt gondolni és remélni, hogy az eddigi klienseinkben az is közös, hogy eljutottak egy olyan pontra az életük és szerhasználatuk során, hogy szerettek volna változtatni működésükön. Mindannyian nagyon motiváltak voltak a terápiára és ez meg is látszott aztán a terápiás kapcsolatunkon, valamint remélem, hogy a hosszútávú eredményeken is. 

Biztos vagyok benne, hogy nem könnyű dolog, amit várunk tőlük a terápia elején. Frissen szerzett józanság mellett beengedni valakiket az életükbe, úgy, hogy életvitelükből fakadóan sok esetben nehéz számukra a bizalom kialakítása, ami azonban a pszichoterápiás kapcsolat kialakításának feltétele. Gyakoriak a traumák és a korai sérülések, amik fokozottan nehézzé teszik, hogy a terápiás kapcsolat meg tudjon szilárdulni, de azt gondolom aki az első két hetes „inkubátort” vagyis próbaidőt eltölti nálunk, az már egy jó jele a bizalomnak, amiért terapeutaként én borzasztó hálás tudok lenni. 

 

Miért van jelentősége annak, hogy traumákkal is foglalkoznak a részlegen?

 

A traumák, akár korai, akár szerhasználat következményeként létrejövően olyan elakadásokat tudnak okozni az érintettek számára, melyek gyakran  lehetetlenné teszik a szermentességet. Sokszor megfogalmazzák, hogy vannak olyan „nem bírom ki” állapotok, melyek egyszerűen elképzelhetetlenek szerhasználat nélkül és újra meg kell tapasztalni, hogy mi az, ami kontrollálható az életükben és mi nem. A traumafeldolgozással szeretnénk a kliensek kezébe visszaadni a kontrollt, az irányítást az életük felett, hogy újra elképzelhetővé váljon az örömteli józanság megélése. Van kifejezetten trauma- és veszteségfeldolgozó csoportunk, egyéni terápiás helyzetben pedig igény esetén alkalmazzuk az EMDR módszerét is. 

 

Mit tapasztalnak, mi szükséges ahhoz, hogy eredményes lehessen a terápiás munka?

 

Leginkább az egyéni motivációra van szükség, amivel a kliensek az elején sokszor hadilábon állnak, mert gyakori megfogalmazások szerint a hozzátartozók által felajánlott ultimátum hozza be őket a terápiába. Ez nyilván érthető, ám nem elegendő ahhoz, hogy egy mélyebb elmélyülést igénylő munkában részt vegyen az érintett. Ilyenkor kell egy kis idő az átkeretezéshez, de hamar eljutunk általában oda, hogy a motiváció belsővé váljon. A terápia második hetét követően kötünk terápiás szerződést, aminek szerves része az egyéni célok megfogalmazása. Ez szintén fontos eleme a felépülésnek, hiszen csak az érintett maga tudja önállóan eldönteni, mit is szeretne elérni a terápiája során. Ha ezt a kliens már a hozzátartozók felé történő megfelelés nélkül meg tudja tenni, az egy nagyon jó prediktora lehet egy sikeres terápiás folyamatnak. Persze ettől függetlenül nagy hangsúlyt fektetünk a hozzátartozók bevonására is, ezért lehetőség van családterápiás konzultációkra a folyamat során.

 

Egy év után hogyan értékelné a részleg működését? 

 

Nehéz objektíven értékelni a saját működésünket, de a józan napok száma mindig egy meggyőző adat egy addiktológiailag érintett populációval foglalkozó terapeuta számára. Persze mindig van hova fejlődni, és azt gondolom én is nagyon sokat tanultam az elmúlt egy év tapasztalataiból. Például most építettünk be egy nagyon fontos, eddig hiányzó elemet a programunkba: egy, a terápia lezárását követő online józanságmegtartó csoportot a visszaesés megelőzés szempontjából. Összességében pedig borzasztóan hálás vagyok, hogy lehetőséget és bizalmat kaptam ennek az ötletnek a megvalósításához és leginkább annak tudok örülni, amikor egy rég nem látott kliens ír egy rövid üzenetet vagy ellátogat a részlegre, és elmondja, hogyan vitte tovább a felépülését, kivel tartja esetleg azóta is a kapcsolatot – ezek azok a pillanatok, amikor olyan érzésem van, hogy egy nagy, támogató családot hoztunk létre.